Az öngondoskodásról szóló írásom kapcsán egyik olvasóm hozzászólásban felvetette, hogy az állatokkal való kapcsolódásunk is lehet egyfajta öngondoskodás. Mennyire igaza van! Az álmainkban felbukkanó állatok is gyakorta egy-egy énrészünk, sőt olykor pszichénk egészének szimbólumaiként tűnnek föl. Ahogy álmunkban bánunk velük, az jelképezheti önmagunk azon részéhez, vagy egész önmagunkhoz való viszonyunkat.
A más élőlényekkel való kapcsolatunk életminőségünkre gyakorolt hatásának témaköre régóta foglalkoztat. A terápiás macskák iránti megbecsülésemnek, csodálatomnak és szeretetemnek már több bejegyezésben hangot adtam. A kutyák és lovak terápiás célú alkalmazhatóságáról pedig meg szerintem már szinte mindenki hallott, annyira népszerű téma.
Ebben az írásomban most nem a társállatként tartott kedvencekről, vagy a négylábú „terápiás munkatársakról” szeretnék írni, hanem azokról az állatokról, akik megszelídítetlenül, fizikai kontaktus nélkül is rengeteget hozzáadhatnak mentális egészségünkhöz, ha megtanulunk figyelni rájuk, gondoskodni róluk. A velük való méltányos, felelősségteljes bánásmód egyúttal öngondoskodásunk lényegi eleme is lehet. Legalábbis én ezt saját bőrömön így tapasztaltam.
Mire taníthatnak bennünket a körülöttünk élő állatok?
Nekem hétféle vadmadaram van, akiket egész évben ellátok – későősztől március közepéig étellel és vízzel, a márciusi hidegek elmúltával pedig csak innivalóval. Ugyanis a madáretetés nem szórakozás és nem függőségi helyzet kialakítása, hanem felelősség. Ezen felül van egy mókusom is. Tanulékonysága, kitapasztalt szokásai és épülő bizalma folytán feltételezem, hogy csak egy, de lehet, hogy ebben tévedek. A madarak az erkélyemről esznek, isznak, a mókus a nappaliban is bejön a dióskosarához.
A városi vadonban élő állatokat tápláni különleges bizalmi műfaj. Rendszerességet, felelősségvállalást, értő figyelmet, türelmet, alázatot, kíváncsiságot, a hétköznapi csodák meglátására való fogékonyságot egyaránt igényel. A madarak tudják, hogy ha hideg időben kimegyek az erkélyre, akkor az azt eredményezi, hogy a befagyott itatóban hamarosan friss víz lesz és kedvükre válogathatnak a többféle eleségből a „svédasztalnál”. Jellegzetes hangon adják hírül egymásnak, hogy érkezik az ellátmány. Olykor egészen közel jönnek hozzám, miközben kifüggesztem a madárgolyókat és kiszórom a napraforgót, valamint a sokmagvas téli eleséget. Ez a reggeli művelet számomra egyben az alvásciklusom stabilizálását is szolgálja a reggeli napfény által, mindemellett nap mint nap emlékeztet az élet egészének ciklikusságára is. Rendszeresen rátereli a figyelmemet arra, hogy az élőlények egy jóféle, elemi egymásrautaltságban élnek ebben a világban, még akkor is, ha mi emberi viszonylatban gyakorta túlhangsúlyozzuk a függetlenség, az önállóság és az individuum fontosságát.
„A szépség a szemlélő tekintetében rejlik”
Madaraim és mókusom nem azért teszik színessé az életemet, mert amúgy színtelen lenne, hanem mert más dolgok színességét és fényességét is az általuk megélt hétköznapi csodák tükrében látom igazán. Nem érzékelném mindezt, ha nem lenne rá fogékonyságom, azonban tréningezni, ápolni szükséges ezt a fogékonyságot ahhoz, hogy ne gyalulják le, ne tompítsák el a felnőttlét kihívásai, küzdelmei. Az életbe ugyanis sajnos bele lehet fásulni.
Nekem az élet minden részletében ott lüktető szépség meglátására való képességem az egyik legfőbb belső erőforrásom. Ráadásul szaktudásom mellett ez az, amiből dolgozom, ez az, ami által igazán adni tudok másoknak is. A városi környezetben élő megszelídítetlen állatokról való gondoskodás, az ő életterük tisztelete, az legjobb értelemben vett egymásrautaltság tudatos megélése ezt a belső erőforrást táplálja, gyarapítja, tölti újra bennem. Ilyen módon a kis állatokról való gondoskodás öngondoskodásom lényegi elemét képezi. Madaraim, mókusaim – ahogy annak idején, amikor Londonban éltem a rókák, majd Leuven mellett élve az őzek – „földelnek”. Visszahoznak a jelenvalóba, a pillanatba, akárhol is csatangoltak előtte gondolataim. Ők azok, akik emlékeztetnek egy akármilyen szürke télközepi napon is arra, hogy mennyire különleges életem van és mennyi mindenért lehetek hálás.
A mókus tudja, hogy ha a kinti kosárban egy dió van, akkor odabent több is vár rá, így visszajön, amit már én is tudok előre, ezért kinyitom az erkélyajtót, hogy hozzá tudjon férni a benti kosarához is, ami telis-tele van dióval. Ilyenkor a szívem csordultig telik szeretettel és hálával. Mi így „beszélgetünk”, így érintjük finoman és formáljuk egymás határait.
Állatasszisztált önismeret
A körülöttünk élő állatok lehetnek a legnagyobb tanítóink az önmagunk és egymás iránti elfogadás és gondoskodás terén. Ha megszeretjük őket, az egyben azt is jelenti, hogy már nem tartunk igényt arra, hogy magunk körül mindent kontrolláljunk. Maga a kapcsolat fogalma is felülíródik. Többé már nem tudunk úgy gondolni rá, mint egy olyan viszonyrendszerre, amelyben valamit akarunk a másiktól, vagy valamit el akarunk érni nála. Márpedig, ha kellő ideig figyelünk és gondozunk akár szabadon, akár velünk egy fedél alatt élő állatokat, akkor megszeretjük őket. Ez a szeretet igazából nem az ő megszelídítésükről szól, hanem saját megszelídülésünkről az ismeretlen és a jelen pillanatban még beláthatatlan a változás irányába. Az állatok a jelenvalóval kapcsolnak össze bennünket, és tanítanak annak érzékelésére, radikális elfogadására és tartalmazására, ami van.