Ismerős a kép? Segítek, hogy máshogy is rátekinthess!
Eredetije napok óta kering a közösségi média platformokon. Egy torta, amelyből valaki „galád módon” középről vágott ki egy szeletet, ellehetetlenítve ezzel, hogy mindenkinek ugyanolyan formájú és méretű darab jusson. A fotó történetét nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy történt-e megegyezés arról, hogy valaki ilyen nagy szeletet szakítson ki a torta (ami amúgy pite) legédesebb részéből. Ám a kép máris szimbóluma lett az önző, másokon keresztülgyalogoló hozzáállásnak, amely valóban egy nagyon szomorú jelenség.
Azonban a képre elsőre rátekintve nekem nem az önzés, hanem valami egészen más jutott eszembe: az egyének közötti különbségek elfogadása, tisztelete. Az, hogy mindenki megtalálhatja a számára örömet okozó darabot – a tortából, az életből, a világból. Különbözőségeink, egyéni preferenciáink, igényeink felvállalása, megbeszélése és kölcsönös tisztelete elvezethet oda, hogy az élet tortáját a lehető legtöbbünk számára kedvező módon vágjuk fel. Pazarlás és megalkuvás nélkül.
Figyelmesen vagy csupán szokványosan élünk?
Egy kiadós edzés után jött szembe velem a kép. Nekem egyből az ugrott be, hogy mennyire jó, hogy a tortát a megszokottól eltérően vágó személy pont a számomra legfinomabb részt hagyta meg: a szélét egy kisebb arányú töltelékkel. Egy kisebb darabot, amekkorát most épp jóízűen meg tudnék enni. Eszembe jutott az egyik első munkahelyem is, ahol az intézetigazgató az intézményi ünnepségeken ennél rendezettebben, ám mégis hasonló módon vágta fel a tortát: nem körcikkelyekre, hanem négyzetrácsosan. Mivel nem használt vonalzót (furcsa is lett volna, bár nekem az is belefér), ezért ott is akadtak bőven kisebb és nagyobb darabok. Én ezt nagyon szerettem, mert valahogy mindenki megtalálta azt a szeletet, amely számára akkor ott a legjobban esett. Nem volt senki tányérján maradék és lehetett repetázni.
Aztán tovább merengve a képen eszembe jutott a neurodiverzitás fogalma is, amely épp a szemünk előtt írja fölül, de legalábbis árnyalja a normalitásról vallott hagyományos elképzeléseinket. A neurodiverzitás fogalma a magasan funkcionáló autizmussal élő emberek önérdek-védelmi mozgalmából eredeztethető, ám mára már a jelenségek szélesebb körét is magában foglalja.
Csak hogy néhány példát említsek, neurodiverzívnek tekinthetőek az introvertáltak, a „disz-es” emberek (diszlexia, diszkalkulia, diszgráfia terén érintettek), az ADHD-val élők és a külső ingerekre fokozottan érzékeny személyek, akiknek áthaladni egy bevásárlóközponton, vagy egy hipermarketben bevásárolni olyan, mint bemenni az oroszlán barlangjába. De ide sorolhatóak az ”éjjeli baglyok” is, akik eltérő cirkadián ritmusuk révén gyakran esnek súlyos morális megítélés alá egy olyan társadalmi berendezkedésben, amely a korán kelőket tekinti dolgos, tisztességes embereknek. Holott, ha már csak azt vesszük, mennyi feladat, hivatás, munkakör van, amiben ezek a sajátosságok kifejezetten kedvezőek, láthatjuk, hogy mekkora szüksége van a közösségeknek olyan emberekre is, akik nem egyszerre lépnek (esznek/alszanak) a többiekkel. Nem utolsó sorban pedig nagy hiba volna egy ember értékét csupán hasznossága mentén megítélni.
Mindenki megtalálhatja ami számára jó és amiben ő jó
Igazán izgalmas kérdés a „normalitás” fogalmának újragondolása az eltérő idegrendszeri behuzalozottsággal, eltérő ingerfeldolgozási jellemzőkkel rendelkező, magasan funkcionáló, tehát önellátásra, munkára, az alapvető társadalmi szabályok követésére és kapcsolódásra képes emberek révén. Érdekes kérdés, hogy meddig segítünk és mikortól ártunk nekik, ha orvosi diagnózissal illetjük őket. Vagy ha azzal nem is, de iskolai, munkahelyi kirekesztéssel és energiazabáló, leszívó elvárásokkal, tapintatlansággal, amelytől például nagyon sok introvertált ember szenved.
Ha belegondolok, hány értékes, olykor kifejezetten kimagasló értelmi képességgel és morális érzékkel rendelkező, autizmus spektrumon elhelyezkedő embert ismertem meg életem során a puszta véletlennek köszönhetően (tehát nem azért, mert valami speciális intézményben dolgoztam), magam is meglepődöm. Ahogy azon is, hogy mennyi, mára már sikeres, de még mindig rengeteg gátlással (alkalmasint imposztor szindrómával) küzdő ismerősömről derült ki, hogy kisiskoláskori botladozásai és szenvedései nagy valószínűleg ADHD-ra vezethetők vissza, és csak valami csoda folytán élte túl a közoktatást, amelyben mások, alkalmasint szerényebb képességekkel vígan lavíroztak.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fontos a neurodiverzivitás fogalomkörébe tartozó sajátosságokkal élő emberek fejlesztése. Ám mindenki más esetében fontos a gyengébb készségek valamilyen szintű fejlesztése. Márpedig gyengébb képességei mindannyiunknak vannak. Igen, az „átlagnak” is! Azonban ugyanennyire lényeges a különbözőségekben rejlő erőforrások, értékek felismerése, hangsúlyozása és respektálása is. Az „átlagtól” ilyen-olyan módon és mértékben eltérő emberek szabványosítására vonatkozó törekvések helyett lehet, hogy megtérülőbb volna az ő boldogságukat és boldogulásukat is támogató körülmények megteremtésének nagyobb figyelmet szentelni.
Önmagunk mások számára is felszabadító felvállalása
Az úgynevezett (ám egyre kevésbé homogén csoportnak tekintett) „átlagtól” eltérő ingerfeldolgozási jellemzőkkel rendelkező gyerekek és felnőttek más munka- és tanulókörnyezetben tudják képességeik legjavát nyújtani. Más jellemzőkkel bíró közeg szolgálja mentális egészségüket, másból merítenek feltöltődést, energiát, mint a „többség”. Egy jó nap máshogy néz ki a számukra. Alkalmasint másban lelnek örömet. Nem kevesebbek, nem rosszabbak, hanem különbözőek. Ahogy egy igazán igazságosan felszeletelt torta is voltaképp különféle formájú és méretű szeletekből áll. Ha valóban őszinték vagyunk magunkhoz és őszinteségünket önismeretünk is támogatja, akkor látjuk, hogy nekünk „átlagosaknak” is megvannak a magunk sajátos preferenciái akár egy torta esetében is, hát még az élet megannyi más területén!
„Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest (/pitét/tortát) estére”?
Ugyan már! Én nem ugyanarra a szeletre pályázom, mint te. Felőlem eheted a közepét. Nem megelégszem szélével, hanem boldogan választom azt. Mert azt szeretem. Nekem más okoz örömet, mint neked. Mindenki megtalálhatja azt, ami számára jó és amiben ő jó. Mindannyian értékesek, pótolhatatlanok és nélkülözhetetlenek vagyunk azok szemében, akik igazán látnak bennünket. A látás pedig ilyen formán nem a szem, hanem a szív és az értelem képessége.
A képen tovább vágtam a tortát egy olyan társaságban, ahol egymást egyaránt szeretjük és becsüljük, de a tortának más részéért vagyunk oda, és különböző nagyságú szeletet kívánunk enni belőle. Az arany szív jelöli azt a szeletet, amelyet magamnak választottam.
Te melyiket választanád?